Az örökzöldek tisztelete világszerte a legtöbb ókori vallás egyik központi eleme, amely a megújuló életet jelképezi. A Mithras kultuszban fákat díszítettek a téli napforduló idején a napisten tiszteletére. Az északi tájakon fenyőágakkal díszítették a házat, hogy a rossz szellemeket elűzzék, illetve a zöld ágak a reményt szimbolizálták, hogy a tél nehezén túl vannak és ismét közeledik a tavasz. Sokan úgy hitték, hogy a nap tulajdonképpen egy isten, a tél pedig akkor jön el, amikor a napisten beteg és gyenge lesz. Az örökzöldek így a növények és fák virágzására, a napisten megerősödésére és a nyárra emlékeztette őket.
Az ókori egyiptomiak egyik legjelentősebb istene Ré volt, a napisten, akit legtöbbször napkoronggal a fején ábrázoltak. A szkarabeusz, napkorong és kosfejű férfi ábrázolásának kombinációja a felkelő, déli és lenyugvó napot jelentette számukra. Az egyiptomiak a téli napforduló idején – azaz mikor Ré elkezdett felgyógyulni és megerősödni – pálmalevélből készült gyékényszőnyeggel díszítették fel otthonaikat, ami a halál felett diadalmaskodó életet szimbolizálta.
A rómaiak az újévet babérkoszorúval köszöntötték és hatalmas lakomákat tartottak. A római világban a napfordulókor ünnepelt Saturnalia (dec. 17.) – amely során Saturnusra, a földművelés istenére emlékeztek – a vidámság és az ajándékozás napja volt, a római újévkor (jan. 1.) a házakat és templomokat zöld növényekkel és lámpákkal díszítették, a gyerekeknek és a szegényeknek pedig ajándékot adtak.
Nem véletlen, hogy a későbbiekben az ókeresztény egyház is (niceai zsinat i.sz. 325) ezt az időszakot választotta a karácsony, vagyis Jézus születésének évfordulójának megemlékezésére.
Az első írásos nyoma a karácsonyfa-állításnak 1419-ből származik. Egy freiburgi pék kapott megbízást Breisgauban, hogy egy fát díszítsen fel édességekkel a gyerekeinek. A 16. század folyamán Németország szerte már több említést olvashatunk a fa díszítésének hagyományáról, ahol egyre gyakrabban fenyőfa szerepel az utalásokban. A 19. századra teljesen elterjed a szokás Európa szerte.
Nagy lökést adott a karácsonyfa elterjedésének Viktória brit királynő és férje, Albert szász-coburg-gothai herceg, akik 1846-ban az Illustrated London News című lap egyik rajzán népszerűsítik a szokást gyermekeik körében a feldíszített fenyőfa mellett. Viktória rendkívüli népszerűségének következtében a karácsonyfa állítás gyorsan divattá válik az a német mellett az angolszász nyelvterületeken is.
A szokás német nyelvterülteken gyorsan terjedt, így az Osztrák Monarchiában is eljutott, ahol a 19. század első évtizedeiben az arisztokrata családok és a művészek előszeretettel választották az ünneplésnek ezt a formáját. A század közepén már a polgárcsaládok körében is megünnepelték ezt a napot; érdekesség, hogy mikor 1860 karácsonyán Erzsébet királyné Madeira szigetén volt gyógykezelésen, Ferenc József e távoli helyre is küldött neki feldíszített fenyőfát.
Pesten az első karácsonyfát valószínűleg Brunszvik Teréz grófnő állította 1824-ben, ám elterjesztésében jelentős szerepe volt a Podmaniczky és a Bezéredy családoknak is. Az új szokás a városokban viszonylag gyorsan meghonosodott. A hatvanas években, adventi időszakban, Pesten fenyővásárok voltak. Az aradi Alföld című újság 1862-ben arról számolt be, hogy egy nőnevelő-intézet növendékei Deák Ferencnek karácsonyfát állítottak, amelynek minden ágán egy-egy általuk készített kézimunka függött. A magyar szépirodalomban a karácsonyfa 1866-ban, Jókai Mór A koldusgyermek című karácsonyi tárgyú elbeszélésében jelent meg először.
Gilincsek Edgár
http://mult-kor.hu/20131224_a_karacsonyfa_tortenete
